Biográfia

Csörgő Zoltán riportja Jaime Casoval
Nemrégiben épp a Tréfacsináló archetípusáról tartottam előadást, amikor is szokásomhoz híven átpörgettem emlékezetem egy bizonyos rekeszén, mint egy telefonszámokkal és arcokkal, nevekkel teli noteszen az elmém, kit, kiket találok, akik ennek a mély erőnek mintegy példaszerű megtestesüléseként jelennek meg? Nem mondom, hogy rögvest kiviláglott az eszembe jutó nevek sorából, de mindenesetre az elsők között emelkedett ki Jaime barátom. Jaime perui indián, de nem a zenész fajtából, akik változó összetételű együttesekbe verbuválódva csoportosan járják a világot és egy-egy város főterén idézik meg a dél-amerikai indiánok egzotikus zenéjét. Akkor már inkább táncos, de még ennél is sokkal több, mert mesemondó, idegenvezető, filozófus is. Ezeket mind előhívta magából, amíg beszélgettünk, csak azt az archetípust nem, aki miatt leültem vele beszélgetni: a gyógyító archetípusát. Ha erről kérdeztem, úgy tett, mintha keresné a szavakat. De azért csak kikerekedett egy kép erről a varázslatos emberről, aki itt él közöttünk Budapesten, immár tíz éve.
Elmondanád a hihetetlenül szépen hangzó teljes neved?
Jaime (ejtsd: Haimé) Wilver Caso Villavicencio.
Több neved nincs?
De van. Az indián keresztnevem Nyuticsa, azt jelenti, hogy “jó vicces”. Eredetileg “taknyoska” a jelentése, de ma már főként olyan emberre mondják, aki jön-megy, játszik, beszél az emberekkel, hülyéskedik, néha komoly, máskor meg komolytalan. Egyszóval éppen olyan, amilyen én vagyok. Egy barátom nevezett el így, akit Amautának hívnak, ő andoki pap, szellemi vezető, barátom. Ő tanított az igazi táncra, a tánc szellemiségére is.
Ő a tanítód?
Nekem mindenki a tanítóm, most te is, hogy írod ezt a cikket, mert ebből megtudom az életem. Megtudom, ugyanis ezzel előrenézek előrenézek, mert mi azt szoktuk mondani, elöl van a múltam, hiszen azt látom, és hátul van a jövő, nincsen írás arról, hogy ki vagyok, ki voltam.
Jól értem, te is ebből a cikkből akarod megtudni, hogy ki vagy?
Egyébként nem lehet tudni, mit tettem, mi történt eddig az életemben. Hamarosan harminckilenc éves leszek, egyébként hetvennyolc. Ebben az életemben ugyanis minden pillanatot kétszer is érzek és kétszeresen élek. Ez azt is jelenti, hogy jobban értékelek minden pillanatot. Mindennap, amikor fölkelek, azt szoktam mondani magamnak: az eddigi a múltam, az a halott életem, mostantól, a következő másodperctől kezdődik a jövő életem. Sok ember azt gondolja, hogy a jelen fontosabb, de minden fontos, a múltam és a jövőm is. Minden, ami történik az életemben, nagyon fontos, akkor is, ha érzem, hogy nem jó, mert abból többet tanulok. Ha valami veszély van, előre kell menni, mert abból több tudásra teszek szert, mintha el akarom kerülni. Olyan ez, mint amikor egy erdőben megyünk, amíg a felénél tartunk, az a probléma, a másik fele pedig a megoldás.
Kezdjük az erdő elejénél! Hol születtél?
Az Andokban, Közép-Peruban, háromezer-négyszáz méter magasan, Huancayo városában születtem. Heten vagyunk testvérek, én vagyok a középső. Tízévesen falura költöztünk. Addig is sokszor utaztunk a magas hegyekben, négy-ötezer méter magasságban fekvő falvakba, mert édesapám ott született és ott volt a családja is. Iskolaszünetben mindig oda mentünk. Majdnem mindenki mesztic a családban, egyedül a nagymamám nem, ő csak kecsuául beszél. Nagyon ritka az, akinek csak tiszta indián vér folyik az ereiben. De a hagyományunk kecsua indián. Bár ahol születtem, az nem is kecsua, hanem egy régi, kecsua előtti, nagyon harcos kultúra földje, a huancakultúráé. A huanca azt jelenti, szent hely, de azt is: kő, ahol helyet talált.
Mi a legkorábbi legjobb emléked?
A legjobb emlékem az, amikor ötéves voltam, és megjelent az apukám táncosnak öltözve. Apámat addig nem láttam táncolni. Teherautó-sofőr volt, sokat utazott. Abban a pillanatban rögtön tudtam, hogy én is táncos akarok lenni. Ez természetes is, kire nézzen fel egy kisfiú, ha nem az apjára? Attól kezdve mindig táncoltam, nagyon sokat gyakoroltam, minden szabad időmben, s még amikor este fürödni mentem, akkor is bennem volt a zene, a lábamban pedig a lépés. De nem számítottam ügyesnek, kitartó voltam ugyan, táncoltam, de nem helyesen. Az az ember, akitől a Nyuticsa nevet kaptam, nagyon sokat tanított, megtanított hogyan kell lépni, tartotta bennem a lelket, hogy nem szabad lemondani az álmainkról. Volt egy bizonyos lépés, a rigólépés, ami nagyon nehezen ment, pedig több évig gyakoroltam. Aztán ráéreztem és egyszeriben megtanultam, már nagyon könnyű volt, nem is értettem, mitől ment addig olyan nehezen. Valami volt ott, még mindig nem tudom, mi, ami miatt nem tudtam megtanulni. Biztos volt üzenete, lehetséges, hogy a legkönnyebb dolgot néha nehezebb megtanulni. Olyanok ezek, mint a kis kavicsok, amik az úton hevernek, átléphetünk rajtuk, miközben a nagy köveket meg kell kerülni. Úgy tűnik, nekem a kis kavics fontosabb, mint a nagy kő, az apró dolgok jobban érdekelnek, jobban odafigyelek ezekre.
A tánc mennyire volt része gyerekkorodban a perui életnek?
Minden ünnepségen táncoltunk, és a gyógyításban is nagyon fontos szerep jutott a táncnak. Tánccal gyógyítunk, tánccal mulasztjuk el a szomorúságot, letáncoljuk a villámot az égből, az aratók tánccal áldják meg a földanyát, a rigólépés pedig, amit én olyan nehezen tanultam meg, arról szól, hogyan lehet morzsolni a csípős paprikát és a kukoricát. Rengeteg lépés van, sokfajta tánc, amit mind nagyon fontosnak tartottam megtanulni. Hittem abban, hogy ez az én utam. Nagyon nehéz volt, hogy elfogadják a szüleim, hogy ez az életem, hogy kezdetben csak napokig, azután már hetekig, hónapokig nem vagyok otthon. Olyan volt ez nekem, mint egy játék, de szenvedélyes. Amikor megérkeztem a helyszínre, ahol táncoltunk, szenvedtünk is, mert mezítláb táncoltunk, volt, hogy kavicsokon, volt, hogy ötezer méteres magasságban, vagy négy napon keresztül, amikor már nem lehet érezni a lábunkat és tiszta vér volt… de ez a földanya köszöntését jelentette. A tánc dobogás, együtt dobogás, együtt élés a földanyával. Amikor vége volt a táncnak, s hívtak enni, általában az öreg bácsikhoz ültem le. Az öregek kérdezték, hol, miért tanultam, beszélgettem velük. Néha ott ült közöttük egy-egy ember, akik őrizték a régiek bölcsességeit, és nagyon sokat tudtak az erőkről. Érdekes, velük sosem beszéltem, csak jól megnéztük egymást, egy pillantás nagyon sokat közvetített.
Ezekből a pillantásokból tanultál a legtöbbet?
Egyrészt igen. A másik részéről nem beszélhetek. Nem titok, de nincsenek rá szavak. Beavatások, mondjuk így. Próbák, tanítások. Nem mindegy, kivel, hogyan beszélünk, mert mindebből sok mindent lehet tanulni. Gyerekkoromban többször is meséltek olyan emberekről, akiket nem is lát mindenki, de nagyon bölcsek. Később voltak is pillanatok az életemben, amikor valami különleges megérzéstől hajtva elkísérhettem a nem is tudni hová tartó útjukon első pillantásra is különleges embereket. Akár egy éjszakán keresztül bandukoltam mellettük fenn a hegyekben, nem beszéltünk semmit, de közben jelek sokasága ért el hozzám. Nem volt illúzió a velük töltött idő, nagyon is valóságos volt minden, még akkor is, ha időnként kiderült, hogy akiket kísértem, senki sem ismerte ott, ahová mentek.
Ez nagyon misztikusan hangzik. De szinte legalább ennyire misztikus az is, ahogy Magyarországra kerültél.
1997-ben megismerkedtem egy dél-amerikai zenét tanuló és játszó magyar együttessel, a Los Andinosszal Ecuadorban. Én néptáncot tanultam és tanítottam is ott, utazásaim közben egyszer ott ragadtam. Pedig más népek, más táncok voltak ott, mint Peruban, de ott találkoztam tanítómmal és későbbi barátommal, akitől sok mindent tanultam az energiákról. Fél éven keresztül utaztam a magyar csapattal, és utána elhívtak Magyarországra táncot tanítani. Nekem egyfajta újjászületés volt megérkeznem Magyarországra, mint egy csecsemőnek, teljesen új volt minden, a nyelv is. Nagyon különleges élmény volt, hogy úgy tanultam meg magyarul, hogy szívtam magamba azáltal, hogy egyszerűen éreztem, mit akarnak mondani az emberek. Érdekes az is, hogy évekre eltemetődött azután bennem ez a fajta érzékelés, nem volt rá szükségem, mert értettem őket a szavaikon keresztül is, de mostanában újra előjön.
Mi fogott meg, ami miatt itt maradtál?
A szerelem. Tudod, özvegy vagyok, most lesz hat éve, hogy harminchárom évesen rákban meghalt a feleségem, Réka. Az ő emlékére beszélek most erről. A kecsua nagymamám tudhatta, milyen képességeim vannak, gyerekkorom óta mindig mondta ő is, nagypapám is és nagybátyáim, hogy nem szabad, hogy nekem családom legyen. Még mindig nem tudom, miért, talán mert régebben a gyógyítók, sámánok egy része mindig vándorolt, hogy az uralkodók ne találjanak rájuk.
Hogy-hogy nem tudtad meggyógyítani a feleséged?
Van, amit lehet és szabad, van, amit nem. Csodák vannak persze, de a csodát nem szabad létrehozni. Ha megtörténik, rendben van, de nem teremthetjük. Amikor megismertem őt, tudtam, hogy már beteg, de tőle tanultam magyarul a szeretetet. Azt gondolom, nagyon sokat könnyítettünk egymás életén, boldoggá tettük a közös éveinket. Nagy ajándék volt nekem az is, hogy mellette átéltem a szenvedést, mert ha a szenvedőkön szeretnék segíteni, mindenképpen tapasztalnom kell. Ha nem lett volna feleségem, nem tudnék segíteni egy embernek, akinek családja van.
Hogy lettél gyógyító?
A gyógyítást nagymamámtól és apámtól kezdtem tanulni, vagy inkább lestem el. Ők meséltek, jósoltak, szertartást tartottak, gyógyították az embereket, én pedig mindig velük mentem, szertartás közben mindig adogattam nekik az eszközöket. De mondd, voltaképpen ki nem gyógyító? Tudat alatt valamennyien gyógyítjuk egymást, apja, anyja a gyerekét, férj a feleségét, gyerek az anyukáját, barát a barátnőjét, mindenki egymást. Sokszor jobb, ha nem tudják az emberek, hogyan kell tudatosan gyógyítani, mert ha megpróbálnak gyógyítani, akkor gondolkoznak, és ezzel lehet, hogy néha rontanak is a dolgon. Bárki lehet gyógyító, de igazából gyógyítani nagyon nehéz. Ezért mondom, hogy én valójában nem vagyok gyógyító. Hanem: közvetítő. Ez helyesebb, jobban érthető ez a szó. De nem az a lényeg, hogyan hívjuk, hanem hogy mit teszek az emberekkel. Állandóan keressük az elnevezést, és közben elfelejtjük, ki az ember. Azt a tanítás, amit adtak nekem, ezt az életet, amit élek, szavakba foglalni nagyon nehéz. Meg lehet próbálni közelíteni a valósághoz, például amit teszek, az adás, engedés, egy rezgés engedése, ami nálam van, amit nem tudok magamba zárni… De a lényeg az, hogy az én feladatom, hogy közvetítsem az energiát.
Hogy zajlik ez a közvetítés?
Beszélek. Az energiaadáshoz nem kell “varázslás”. Csak mesélek, megiszom egy teát, sétálok azzal, aki hozzám jön, egyszóval a legnormálisabb életet élem vele. A rezgés segít. A rezgést nem lehet megmagyarázni. Ez a csoda része. Amivel megváltozik egy ember élete. Én csak közvetítek, úgy segítem az embert, hogy könnyebbé teszem az ő életét, ha ő maga nem tudja megoldani. A helyes az lenne, hogy megmutatom az utat, hogy lehet jobban élni, de néha menni kell mellette és bizalmat adni neki, hogy egyedül is meg tudja tenni. A bizalom és a hit nagy erő. És ez attól függ, mennyire hisz az ember, mert akkor oda kerül az energiám, és nem csak az enyém, hanem a teremtőé, a földanyáé. Bennem is kell, hogy legyen bizalom, mert sosem tudom előre, hogy fog zajlani a gyógyítás. Mindenkinél teljesen más.
Milyen eszközöket használsz? Úgy tudom, hogy vízbe áztatott dohánnyal is gyógyítasz, mégpedig úgy, hogy megiszod…
Az eszközök, amiket használok: dohány, víz, füstölők, növények, csörgő, hangszerek és én. Na jó, nem akarom, hogy úgy tűnjön, ez hókuszpókusz lenne, ezért inkább elmondom, amennyire tudom, mi is a cél a dohánnyal. Könnyebb szertartásnál énekelek, dohányt szívok. Ha megiszom az áztatott dohányt, az nagyon erős szertartásra való, vagyis ha komoly betegsége van a páciensnek. A világban minden jó és rossz. A tűz meleget ad, de ha túlságosan sok vagy erős, katasztrófát okoz. A növényekkel is így van. Minden rezgést meg kell tapasztalni. Az áztatott dohány méreg. Nem az a cél, hogy transzba kerüljek, hanem hogy elérjek egy szintet, ami a dohány rezgése, és akkor nem fog ártani… A dohány nagyon erős és nagyon szerény. Sok mindent ad, és nem kér vissza semmit. A dohány ereje sose kér viszonzást. De nem csak a dohánnyal, a sima vízzel is lehet nagyon magas szintre kerülni, vagy akár hangokkal, melyeket én szólaltatok meg. Bizonyos hang meggyógyítja a fejet, más a szívet, a hasat, a vesét, a petefészket, a térdet. Ezek a hangok jönnek, nem tanultam, hogy milyen rezgésre van szükség, milyen eszköz kell. Egyszerűen próbálok nem gondolkozni, és ha valami megszületik a szertartás közben bennem, azt megteszem.
szerző: Csörgő Zoltán, forrás: Természetgyógyász Magazin